Többnyire nem szeretünk olyan állásponttal, véleménnyel szembesülni, ami ellenkezik a bennünk kialakult képpel - mert támadásnak érzékeljük a "rendszer" ellen. Ugyanakkor jó, ha tudjuk, hogy az önigazolások csak az aktuális állapot bebetonozására, megszilárdítására alkalmasak, ha változást szeretnénk, fel kell ismernünk idejétmúlt nézeteinket.
A következő is egy ilyen "nem úgy van az" történet. 🙂
A legtöbben valószínű ismerik a következő idézetet Marianne Williamsontól, ami első hallásra azonnal szentimentális érzéseket ébreszt bennünk, - ami feltehetően, abból is adódik, hogy a Csodák tanítását értelmezi a hölgy (a saját tapasztalatai alapján), - de aztán a rendkívül magasztos, pátosszal teli hangulatban valahogy eltűnik az értelmezés és a megoldás lehetősége.
De félreértés ne essék, nem igazán szeretnék belemenni a szöveg minősítésébe, sokkal inkább, megoldást találni arra, hogy mi az, ami elzár bennünket a kibontakozásunktól, hogy elhiggyük, hogy felismerjük saját erőnket és képességeinket, hogy visszavegyük az életünk feletti irányítást, amire az aktuálisan világunkat érintő történések miatt (is) igen nagy szükség lenne...
„A legnagyobb félelmünk nem az, hogy kevesek vagyunk. A legnagyobb félelmünk az, hogy végtelenül erősek vagyunk. Nem sötétségünk rémít meg legjobban minket, hanem a belőlünk áradó fény. Azt kérdezzük magunktól: ki vagyok én, hogy briliáns, gyönyörű, tehetséges, és fantasztikus legyek? Valójában úgy kell feltenni a kérdést: ki vagy te, hogy ne lehetnél mindez? Isten gyermeke vagy. Az, hogy összehúzod magad, nem szolgálja a világot. Semmi megvilágosult nincs abban, ha összegörnyedsz, csakhogy az emberek ne érezzék gyengének magukat körülötted. Mindannyiunknak ragyognunk kellene, ahogy a gyermekek teszik. Arra születtünk, hogy rajtunk keresztül megnyilvánuljon Isten dicsősége, amely bennünk van. Nemcsak néhányunkban, mindenkiben. És ahogy hagyjuk saját fényünket felragyogni, akaratlanul is engedélyt adunk másoknak, hogy ugyanezt tegyék. Ahogy megszabadulunk saját félelmeinktől, a jelenlétünk automatikusan felszabadítja a többieket is.”
Az a veszélye annak, hogy ha féligazságokat ismétlünk, hogy egy idő után minden gondolkodás nélkül alaptézisként, igazságként tekintünk rá. Emellett azzal, hogy egymásnak ellentmondó állításokat együtt használunk, elveszítjük a gondolkodásra való képességünket, hiszen zsákutcába futnak a következtetéseink.
Miért kellene attól félnünk, hogy "végtelenül erősek" vagyunk?
Miért kellene a fényünktől, az erőnktől félni?
Igazán, az a természetes, és alapesetben akkor érezzük magunkat biztonságban, ha erőnk teljében vagyunk. Eléggé félrevezető azt állítani, hogy ettől félünk.
Akkor félünk megnyilvánulni, ha ebből korábban már baj, fájdalom származott. Ha a múltban valamely képességünk használata vagy ténylegesen egy nagyon durva romboláshoz, esetleg halálesethez vezetett,
vagy azt az érzetet ültették el bennünk, hogy a környezetünkben kialakult veszteségeket a mi létünk vagy cselekedeteink okozták.
Ez megtörténhet akár akaratlanul is, ha például egy gyermek úgy születik a családba, hogy a szülők nehézségekkel küzdenek, és a legutolsó, amivel foglalkozni tudnak az az újszülött csecsemő és a vele járó problémák. Ilyenkor, (ha ez nincs a gyermek felé megfelelően kommunikálva) a gyermek hajlamos a családban megélt minden nehézségért önmagát okolni, bűnhődni, és emiatt a későbbiekben jelentéktelenné válni.
Egy némileg erőteljesebb változata ennek, ha a környezet ki is fejezi a gyermek felé, hogy miatta kell "az egész családnak éjt nap alá téve dolgozni, szenvedni, éhezni... stb., ha ő nem lenne, minden sokkal könnyebb lenne és mindenki sokkal boldogabb lenne." Az ilyen tapasztalatok hatására a gyermek egyre inkább összehúzódik, és megtanulja, hogy számára az a legelőnyösebb a túlélése szempontjából, akkor a legkisebb az esélye a bonyodalmaknak, a veszekedéseknek, ha "láthatatlanná válik", ha nem mocorog túl sokat.
Ha valaki erőteljesen nárcisztikus környezetben nő fel, akkor nem feltétlen a környezeti nehézségek okozzák a problémát, hanem a nárcisztikus egyének, és azok mérhetetlen önimádata, kontroll kényszere és hatalom éhsége, amiért minden eszközt bevetnek, hogy a másik jelentéktelennek érezze magát, hogy uralkodhassanak felette. Teljesen mindegy, hogy milyen területről van szó, egy erőteljesen nárcisztikus ember meg van győződve róla, hogy ő a világ közepe, hogy mindig igaza van, és minden megtesz azért, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló legyen nem törődve a cselekedeteinek következményeivel. Akarattal - "megoldási eszköztárként" - használ minden lehetséges manipulációs technikát, a mártírkodástól a hős megmentőig, a ködösítéstől az uszításig, a bűntudatkeltéstől a megalázásig, megszégyenítésig, (stb.) hogy elérje a céljait.
Megjegyzem, hogy a nárcisztikus minőséget használva nem kívánok ítélet alkotni emberek felett. Maga az ego önimádó volta miatt mindenkiben van valamilyen mértékű nárcizmus, csak az arány különbözik. Ez a különböző arányú "önimádat" alakítja ki az emberek (fajok) közti hierarchiát, a társadalmi hierarchikus rendet. Vannak akikkel szemben "alárendelt" helyzetben érezzük magunkat, vannak akikkel szemben mi alakítunk ki alárendeltséget. Vannak, akik minket használnak, vannak, akiket mi használunk, többnyire mindkét oldalt megéljük annak függvényében, hogy két ember között az adott területen hogyan alakulnak az erőviszonyok.
Tehát pl.: Apa alárendelt viszonyban van a főnökével szemben, otthon a feleségén és a gyerekeken hatalmaskodik. Anya utasítja a gyerekeket, azok belerúgnak a macskába... stb.
De még a főnök is fél az orvostól, a közigazgatástól, a politikusoktól, (a magukat felsőbbrendű létezőnek beállító filantróp világmegmentő személyektől...)
(A sorrend nem feltétlen mindig ez, kialakulhat egy gyermekben is olyan mértékű nárcizmus, amivel az egész családot sakkban tartja.)
Visszatérve a fő csapásvonalhoz, egy erőteljesen nárcisztikus egyén vagy szervezet soha nem fogja figyelembe mások érdekeit csak olyan mértékig, amíg saját hatalmi pozíciójának bebiztosításához szükséges, amihez foggal-körömmel ragaszkodik. Az a természetes számára, hogy ő irányít, és mindenki más alkalmazkodik hozzá és kiszolgálja.
Mivel egész társadalmunk, a közigazgatás, az oktatás, az egészségügy ezen a rendszeren alapul, és sok esetben családon belül is megtapasztaljuk, ezért az emberek többsége élete során hamar megtanulja, hogy a legelőnyösebb, ha csendben marad és nem nagyon ugrál. Ezért nem bontogatjuk kreatív képességeinket, nehogy egy újabb megszégyenítésben, elnyomásban vagy pozíció vesztésben legyen részünk, vagy a másik oldalon, hogy ne boruljon fel a békés status quo, hogy az elvárttól eltérő viselkedéssel ne sértsük a másik kényelmét, hogy ne keltsék bennünk a bűntudatot az érzelmi zsarolással.
Tehát azért nem merünk "ragyogni", mert a korábbi kellemetlen tapasztalataink alapján félünk a következményektől.
Értelmezhetjük úgy is, hogy azért "rémít minket a belőlünk áradó fény", mert nem merjük felvállalni a felelősséget az életünkért, a cselekedeteinkért, és ezért nem lépünk tehetségünk kibontakoztatása felé, de tulajdonképpen ez az út is ugyanoda vezet.
Ugyanis azzal, hogy hatalmat gyakorolnak felettünk, hogy mindennek irányítják a módját és mikéntjét, azzal a képességeink feltárásával kapcsolatos felelősséget is kiveszik a kezünkből - az egyéni ütemű, célú, irányú fejlődésünk, haladásunk helyett egy kötöttpályás mókuskerékbe kényszerülünk. Beszorulunk egy szűkös komfortzónába, ahol ugyan nem terheli a felelősség a vállunkat, ha az utasításoknak megfelelően működünk, viszont képességeinknek töredékét használjuk, mert félünk a megtorlástól.
Egészen addig, amíg az ember ezzel nincsen tisztában, addig nem hibáztatható azért, amiért nem meri megmutatni a fényét, nem meri felvállalni önmagát, hiszen szigorú kondicionált minták és félelmek hatása alatt van. Onnantól viszont, hogy felismeri ezt, a kezében van a döntés lehetősége, hogy benne marad ebben a komfortzónában, vagy felépíti az önbecsülését és kilép a folyamatos elnyomások ciklusából.
(A legtöbb helyzetben) tényleg nem megoldás, ha az ember folyamatosan összehúzza magát, hogy megfeleljen az elvárásoknak, csak mert a környezet számára az a kényelmes. Viszont akkor tudunk ezzel érdemben foglalkozni, akkor tudunk megfelelő határokat kialakítani, megszabadulni a félelmeinktől, ha ismerjük a helyzetet kialakító tényezőket.
Fontos megjegyeznem, hogy ezen írás nem törekszik teljességre, a témakör csak egy részét érintettem. Minden ember életvonala egyedi, ezért a pontos kiváltó okokat személyre szabottan, a megélt események függvényében érdemes vizsgálni. Az, hogy ki hogyan birkózik meg a korlátaival egyénenként változó, más területeket másként kezelünk, attól függően, hogy mennyi negatív tapasztalatunk, kudarc élményünk gyűlt ott össze.
További információt a témával kapcsolatban az Önértékelés tréningeken vagy személyes konzultációk során tudhatsz meg.
Kapcsolódó írások: A komfortzóna fogságában
Világomban minden rendben van. Vagy mégsem?
Hogy ne maradj le semmilyen aktuális információról, iratkozz fel a hírlevelemre!
Tudj meg többet: