Hiába vagyunk un. "tudatos teremtők", ha nem veszünk tudomást a minket irányító evolúciós programokról, egy aprócska környezet által kiváltott félelem máris észrevétlenül a szándékainkkal ellentétes irányba vezet minket.
Szeretném, ha értenénk, hogy milyen egyszerűen "bedarálhat az élet", hogy mennyire könnyű folyamatosan ismétlődő programok csapdájába kerülni, és mennyire egyszerű letérni egy vágyott útról, "csak" azért, mert egy valaha belénk integrált program szerint az a helyes megoldás. Persze itt a "csak", csupán akkor nyeri el jelentéktelen mivoltát, amikor kiszabadultunk félelmeink börtönéből, egészen addig ez az erő hatalmasnak tűnik.
Hogy megértsük, hogyan történik a programozás, nézzük meg, hogyan idomítják a cirkuszi bolhákat!
A bolha - méretéhez képest - az állatvilág legnagyobbat ugró tagja, saját méretének 150-szeresén is túltesz, és ráadásul ezt roppant kitartóan, akár több 10000-szer egymás után képes folytatni, megállás nélkül. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a bolha ugrálásra termett. Hogyan lehet akkor, hogy a bolhacirkusz bolhái mégsem pattannak tova a fogságukból?
Minden bizonnyal számtalanszor megpróbálták...
Idomításuk ugyanis abból áll, hogy egyre laposabb, üveglappal fedett dobozokba teszik őket, így idővel egyre inkább elmegy a kedvük attól, hogy magasat ugorjanak, mert újra és újra beverik a fejüket. Egy idő után megtanulják, hogy "hol a határ", hogy az "ugrándozás = fájdalom", és hogy mi az a magasság, amin belül "nagyjából kényelmesen", de legalábbis fájdalommentesen vagy kevesebb fájdalommal tudnak létezni. Ezt követően már akkor sem ugranak nagyobbat, amikor lehetőségük lenne rá, amikor nincs üveglap a doboz tetején. Az üveglap magassága meghatározta az állatok komfortzónáját.
Az ugrásra való képességük nem veszett el, viszont az ismételt fájdalom-élmények hatására annyi félelem gyűlt az ugrás témája köré, ami helyettesítette az üveglap szerepét.
A programok képződésének egyetlen célja a túlélés. A több ezer fej-beverés fájdalma után a bolha elfogadta, hogy abban a környezetben a túlélése akkor biztosított, ha nem nagyon ugrál, még ha nem is túlságosan "boldog" az adott körülmények között.
Gyermekkorunkban (vagy akár magzati korban, vagy elődeink révén,) illetve életünk során folyamatosan mi is hasonlóképp vesszük magunkra a különböző programokat, amik aztán ugyanúgy elválasztanak minket a vágyainktól, mint a bolhát az ugrálástól és a szabadságtól a láthatatlan üveglap.
Mindannyiunk életében vannak olyan területek, ahol könnyedén megteremtjük, amit szeretnénk, és vannak olyan területek, ahol nem úgy működik a teremtés, ahogy azt elvárnánk. Azon területek mögött, ahol különféle fizikai és mentális erőfeszítéseink ellenére sem állunk a helyzet magaslatán, jellemzően jelentős mennyiségű fájdalom emlék lapul. És minden alkalommal, amikor bátorságot gyűjtünk arra, hogy újra az adott dologgal foglalkozzunk, ezzel a fájdalommal és félelemmel találjuk szembe magunkat, ami aztán meggátol abban, hogy a vágyott irányba haladjunk, és jó gazda módjára visszaterel minket a komfortzónánkba, azokhoz a megszokott állapotokhoz, amik eddig biztosították a túlélésünket - még ha nem is voltunk túl boldogok...
Itt most kapcsolati területen vizsgálódunk, de az összefüggések az élet minden területén felismerhetőek.
A kapcsolatainkban működtetett programokat alapvetően a gyerekkorban megélt gyermek-szülő és apa-anya viszonyokból ötvözzük, és jellemzően az akkor megélt problémáink határozzák meg a párkapcsolatokban megélt nehézségeinket.
Ha a természetben körülnézünk, igen szerteágazó a kapcsolati minták tárháza. Vannak fajok, amik egy életre választanak párt maguknak, vannak, amik csak a nász erejéig, és akadnak olyan is, amik a nász után végeznek a hím egyeddel, ezért annak fel kell készülnie a menekülésre, hogy lehetőség szerint mentse az irháját.
A különböző szokások fennmaradása azt mutatja, hogy azok az evolúció szempontjából beváltak.
Emberi viszonylatban sincs ez másképp, a kapcsolati normák igen változatosak, attól függően, hogy az ember hol, milyen körülmények között nőtt fel és nevelkedett, ugyanakkor a társadalmi erkölcs és a kor által kreált ideálok is jelentősen befolyásolják ezeket. Az, hogy egy-egy kapcsolati minta megfelel-e számunkra attól függ, hogy az mennyire van összhangban az integritásunkkal.
A probléma ott kezdődik, amikor a vágyott kapcsolati ideál nem egyezik azzal, amit az életünkben tapasztaltunk és kapcsolati mintaként magunkban hordozunk, tehát más minőségben gondolkodunk, mint ahogy reagálunk.
Ilyen helyzet alakulhat ki például a fiatalkori bántalmazások esetében.
A gyermekkorban megélt fizikai, verbális vagy szexuális bántalmazások olyan programokat rögzíthetnek, miszerint "veszélyes az embereket közel engedni magunkhoz, veszélyes az érzelmek kimutatása, veszélyes a sebezhetőség, veszélyes az őszinteség", mert amikor korábban így cselekedtünk, annak mindig fájdalmas vége lett.
Emiatt kényelmetlenséget jelent megnyílni egy párkapcsolatban, és bármely egyéb dolgot szeretünk a kapcsolat elé helyezni - legyen az kutya, macska, gyerek, testvér, munka, barátok, hobbi stb.... - egyfajta védelmező pajzsként, hogy ne kelljen a partnerrel érzelmi intimitást megélnünk.
A kialakuló kommunikációs problémák előhívhatják a bántalmazás emlékéhez társuló bűntudatunkat, szégyenérzetünket, értéktelenségünket, mely értékítéleti zavart generálhat bennünk, miszerint hol túl-, hol alulértékeljük magunkat, ami aztán további konfliktusokhoz vezethet.
Később a gyakorlattal és a felnőttkorban megélt kapcsolatok kudarcaival ez minta olyan megerősítést nyerhet, hogy egyre hihetetlenebbnek tűnik a vágyott kapcsolat lehetősége, mert egyre nagyobb félelem öleli körbe a helyzetet.
Amikor valahogy mégis túlságosan komolyra fordul egy érzelmi szál, ez legtöbbször akkora frusztrációt okoz, hogy öntudatlanul olyan helyzeteket hozunk létre, ami miatt menekülnünk kell a vészhelyzet esetére fenntartott kapcsolati opciók felé.
Nem azért, mert ezt szeretnénk. Hanem, mert a helyzethez társuló félelmeink ezeket a túlélési stratégiákat indították el bennünk.
A fenti persze csak egy rendkívül vázlatos példa. Mindenkinek megvan a hozott kapcsolati mintája, ez egyénenként - életenként - különböző. Egyik minta sem jobb a másiknál. Akkor tekinthetjük jónak, ha számunkra megfelelő, ha az értékítéletünkkel egyezik.
Érdemes azonban minden séma esetén végiggondolni, hogy az évekkel ezelőtt rögzített program, mennyire felel meg az aktuális körülményeknek, mennyire egyeztethető össze ez azzal az élettel, amit magunkénak szeretnénk tudni.
Az evolúciós (családból-, gyerekkorból hozott) programok mindig a komfortzónán belül vannak, tehát, ha ezen változtatni szeretnénk mindig szembe kell néznünk a félelmeinkkel, ellenkező esetben automatikusan ezeket ismételjük.
Minél nagyobb és/vagy több fájdalmas emlék, kudarc, veszteség társult az adott területhez/helyzethez, annál inkább félünk újra belekezdeni az adott témába.
Biológiailag persze pont ez volna a céljuk, hogy megkíméljenek minket a fájdalomtól és a veszélyes helyzetektől. Hosszú távon mégsem adnak megoldást, mert az adott területen mindig "éhesek" maradunk, tehát egyre nagyobb hiányt élünk meg, ugyanakkor a vágyaink blokkolása a motiválatlanság, céltalanság állapotaiba vagy függőségekbe kényszerít.
A megoldás első lépését az jelentené, hogy felismerjük és megkeressük, hogy a helyzethez kapcsolódó félelmeink honnan származnak, - ha nem vagyunk jártasak a "program-keresésben" ennek legegyszerűbb módja egy személyes konzultáció - egyrészt, mert ezzel kissé el tudunk távolodni az érzelmektől, rájövünk, hogy az "ÉN" és az érzelem nem ugyanaz, ami némileg ártalmatlanítja azt. Másrészt megvilágításra kerül, hogy a 4 éves korban a külvilággal/szülőkkel/testvérrel stb. szemben sikerrel alkalmazott viselkedésminta nem feltétlen állja meg a helyét 40 éves korban is.
A második lépés: az érzelem elengedése, ami NEM egyenlő azzal, hogy nem veszek róla tudomást, (hiszen eddig is ezt tettük, és nem hozott megoldást!) Az elengedés annyit jelent, hogy kifejezzük azt a belénk szorult fájdalmat, félelmet, haragot, gyűlöletet stb. valamilyen módon, amit eddig nem tudtunk, hogy az ego kiszabaduljon alárendelt pozíciójából.
Az érzelmek feldolgozásával a félelmeink is fokozatosan megszűnnek, amivel aztán egyre inkább a vágyott cél megteremtéshez megfelelő tudatállapotokba kerülünk.
A harmadik, hogy: ne add fel! 🙂
Lehet, hogy egy hosszúra nyúlt kilátástalan időszak után, már annyira megszokjuk az élet nyomorúságait, a szenvedést, hogy már el sem tudjuk képzelni, hogy tartogathat számunkra mást is az élet. Van úgy, hogy egy gyászfolyamat annyi elnyomott fájdalmat, haragot, gyűlöletet stb. hoz elő, aminek feldolgozása nem mindig megy egyik pillanatról a másikra. De előbb-utóbb véget ér. Kérlek, ne add fel!
Az érzelmek elengedésével kapcsolatos nehézségeinkkel, korlátainkkal és ezek feloldásával és megoldásaival kapcsolatban hamarosan további segédanyagokat teszek közzé, ami segítségedre lehet, ha megakadtál egy-egy témában.
Ha szeretnél értesülni ezekről, kérlek iratkozz fel a hírlevélre itt!
Fontos megjegyeznem, hogy ezen írás nem törekszik teljességre, a témakör csak egy részét érintettem. Minden ember életvonala egyedi, ezért a pontos kiváltó okokat személyre szabottan, a megélt események függvényében érdemes vizsgálni. Az, hogy ki hogyan birkózik meg a korlátaival egyénenként változó, más területeket másként kezelünk, attól függően, hogy mennyi negatív tapasztalatunk, kudarc élményünk gyűlt ott össze.
További információt a témával kapcsolatban az Önértékelés tréningeken vagy személyes konzultációk során tudhatsz meg.
Kapcsolódó írás: Komfortzóna és programok - azaz, nem szorít még eléggé a nyakörv?
Tudj meg többet:
Nagyra értékelem a visszajelzésed!
Elkötelezetten dolgozom azon, hogy a megfelelő információ eljusson Hozzád, hogy a biologikus gondolkodás széles körben használhatóvá és hozzáférhetővé váljon. Ha szeretnél ebben támogatni, segítheted a munkám a cikkek megosztásával, vagy meghívhatsz egy virtuális kávéra. 🙂
Köszönöm megtisztelő figyelmed!
