Komfortzóna és programok - azaz, nem szorít még eléggé a nyakörv?

Mi az a komfortzóna?

Komfort zóna = programokon belüli létezés, programok által vezérelve élni.

 

Mik azok a programok?

A programok és minták azok a különböző válaszreakciók és viselkedésminták, amit annak érdekében vettünk fel és használunk, hogy a természetben és létezésünk folyamán a biológiai túlélésünk, a fajfenntartás, a hierarchikus rend biztosítva legyen.

Ez a ma élt létformánknál első ránézésre talán nem látszik ennyire egyértelműen, de nézzük meg közelebbről!

 

A programok jelentősége az automatizmusban rejlik. Abban, hogy az ember egy adott helyzetben azonnal reagálni tudjon és megmeneküljön egy potenciális veszély- vagy fájdalom forrástól. A biológiában a különböző egyedek az életmódjuktól és a testfelépítésükből adódóan más-más stratégiát alakítottak ki a természetben előforduló veszélyek, a ragadozóktól való menekülés leghatékonyabb kezelésére. Vannak egyedek, amik a rejtőzködéssel, vannak, amik a megtévesztéssel, vannak, amik gyorsaságukkal, vannak, amik megfelelően kis vagy nagy méretükkel ( stb.) érték el azt az állapotot ami bevált az adott életterületen és legtöbb esetben a túlélést vagy a veszélyhelyzet elkerülését jelentette számukra. Ezeket a viselkedésmintákat már a fiatal egyedek átveszik, (felveszik,) megtanulják, hogy minél hamarabb képesek legyenek az önálló életre és a leghatékonyabban reagáljanak a felmerülő problémákra.

 

Ugyan az emberek világában a környezet jelentősen megváltozott, a felvett programjaink célja ugyanaz, hogy minél inkább sérülésmentesen megússzuk a bennünk felmerülő igények kielégítését.

Míg egy egérnek az a cél, hogy a két helyiséggel odébb lévő magtárból sikeresen elemózsiát csempésszen az egérlyukba anélkül, hogy a macska karmai közé kerülne vagy a csábító csalétek alatti egérfogóba szorulna,

addig mi arra próbálunk megfelelő stratégiát (ki)találni, hogy a reggeli dugóban a különböző elhagyott mellékutcák feltérképezésével, és a bamba, álmos sofőrök kicselezésével szerezzünk helyzeti előnyt, hogy ne késsünk túl sokat a munkahelyről, és az épületbe való besurranáskor lehetőség szerint elkerüljük a ragadozóval (a főnökkel) való találkozást és az ezzel járó megalázó helyzeteket.

Majd, ha letöltöttük a 9-10 munkaórát, hazafelé az esti dugóban a közlekedési akadályok leküzdése mellett felmerül a kérdés, hogy melyik az a csábító multi, ahol a legkisebb veszteségek árán tudjuk a megfelelő csemegét hazavinni otthonunkba, anélkül, hogy túlságosan a kínálat mámorának áldozataivá válnánk...

Az, hogy a különböző veszélyhelyzeteket (például a közlekedés viszontagságait, vagy a főnökkel való találkozást,) hogyan kezelünk, az attól függ, hogy mik voltak azok a bevált válaszreakciók, amik számunkra vagy felmenőink számára már korábban is jól (vagy legalábbis valahogy 😄 ) működtek az idők során, amiket eltanultunk a szülőktől, a velük való kapcsolatunkból, vagy életünk során tapasztalataink, élethelyzeteink alapján rögzítettünk.

Ha végignézzük akár egyetlen napunkat, teljesen nyugodtan elmondhatjuk, hogy az egész egy frusztráció.

Hogyan kerül mégis ez a folyamatos frusztráció a komfortzónán belülre?

Hogyan válik ez kényelmessé?

Lényünk (vagy pontosabban az ego) folyamatos automatizálásra törekszik, egyrészt azért, hogy szükség esetén egy minél gyorsabb válaszreakciót tudjon biztosítani, másrészt mert "automatikus üzemmódban" az embernek jóval kisebb az energia felhasználása, mondhatjuk, hogy "csökkentett üzemmódban" működik.

Például, amíg nem tudunk igazán jól vezetni, amíg nem vagyunk gyakorlott sofőrök, addig az autóvezetés a komfortzónán kívül van,
ha már gyakorlottak vagyunk benne, és nem félünk tőle, ez a komfort zónán belülre kerül.

Az első alkalmakkor amikor vezetni tanulunk mindent el lehet mondani a helyzetről, csak azt nem, hogy kényelmes lenne... Már eleve 3 pedál van, és csak két lábunk, aztán két kézzel kell fogjuk a kormányt, és próbálunk harmadikat-negyediket növeszteni, hogy a sebváltó is megfelelően kézre álljon, és a műszerfalon lévő kütyükkel is foglalkozni tudjunk... A szélvédő ugyan alkalmas lenne arra, hogy kilássunk és felmérjük az adott helyztet, de annyira el vagyunk foglalva a kötelező tükörbe- és oldalra nézésekkel és a megfelelő sebesség kiválasztásával, hogy a gyalogost is már csak a motorháztetőn ülve vesszük észre, aki miatt persze újra meg kellett állnunk, pedig már elképesztő 30 km/h sebességgel száguldottunk...
Szóval az egész egy borzasztó stresszhelyzet, egy aktív készenléti állapot és rendkívül fárasztó.

Amikor már több száz vagy több ezer kilométer mögöttünk van, akkor már el tudjuk érni azt, hogy a vezetés szinte automatikusan megy, nem kell kifejezetten arra figyelnünk, hogy mit csinálunk. Az autó szinte magától hazavezet, ha éppen erre van szükség, vagy a folyamat mellé mindenféle más dolgot is be tudunk iktatni, mint pl. telefonálást, sminkelést, vagy épp pontenciális kerülő útvonalak keresését, manőverezést, amit azelőtt meg sem próbáltunk.

Tehát a gyakorlással, ismétléssel, a félelmünkkel való folyamatos szembesüléssel a vezetés egy programmá vált, és már automatikusan végezzük anélkül, hogy jelentős mértékű figyelmet (többlet energiát) követelne, amivel aztán a komfortzónán belülre került.

 

Minden, amit szeretnénk (és még nincs meg) a komfortzónán kívül van.

Azt, amit szeretnénk, és a mostani élethelyzetünket leginkább egy nagyobb mennyiségű "kellemetlen-kényelmetlen" érzelemtömeg választja el egymástól. Ugyanis (legtöbb esetben) nem a fizikai kivitelezés képtelensége akadályoz minket, hanem a bennünk lévő, vágyaink tárgyával kapcsolatos félelmek-fájdalmak, melyekkel nincs bátorságunk szembe nézni.

Életünk minden területén van egy komfort zónánk, ez tevékenységeinknek, viselkedésünknek az a része, amit még többé-kevésbé kényelmes elvégeznünk, amit már nagyfokú automatizmussal végzünk, így túlságosan sok energiát nem viszünk bele, tulajdonképpen ez az a rutin, amit nap mint nap magunkra veszünk, amit magától értetődőnek gondolunk.

Lehet ez olyan dolog, amit szeretünk, vagy épp olyan, amit nem.

Egy kapcsolatunk például akkor lesz komfortos, ha a hozott kapcsolati mintáink és a vágyott kapcsolati kép megegyeznek. Ha ezek jelentősen különböznek, akkor sokkal inkább kényelmetlenné válik.

Egy bármilyen jellegű kapcsolatnál (romantikus, baráti vagy üzleti) például az anya-gyermek szerepjáték alkalmazása akkor megfelelő mindkét fél részéről, ha egyik fél is teljesen rendben van az anyáskodó, túlzott kontrolláló, óvó, gondoskodó, túláradó, kiszolgáló szerepével, és a másik fél is teljesen rendben van a felelőtlen, gyerekeskedő, kiszolgált, ugyanakkor túlzott kontroll alatt tartott pozíciójával, és egymástól sem várnak el mást.

Ilyenkor az "úgy szeretlek, ahogy vagy" pont annyit jelent, hogy az egyik fél a másik mintáiba, programjaiba éppen belefér. Ahogy az egyik viselkedik, az pontosan a másik komfortzónáján belül van. Ugyanis, ha valaki ténylegesen önvalója felé kezd el közeledni, (tehát elkezd kilépni az őt vezérlő programok és minták irányítása alól) az a környezetének mindig frusztráló, mert ezáltal kénytelenek az általuk megszokott szerepből kilépni, - ami mindig kényelmetlen, hiszen nem automatikus, a komfort zónán kívül van -  és szembesülni saját bizonytalanságukkal, saját félelmeikkel.

A legtöbb esetben azért, hogy kevesebb súrlódás legyen a kapcsolaton belül, hogy elkerüljük a konfliktusokat, inkább a környezetünk elvárásainak megfelelően cselekszünk, amivel aztán lemondunk az általunk vágyott kapcsolatról, vagy kapcsolati képről, és a mintáink, programjaink börtönébe zárjuk magunkat.

Ez az oka annak, hogy "minden férfi/nő egyforma" lesz szemünkben, hogy kapcsolatainkban sokadszorra is ugyanaz a séma ismétlődik.

 

De, ha például egy átlag alkalmazottként vizsgáljuk meg mindennapjainkat, láthatjuk, hogy a munkahelyünk is az a terület, ami (még éppen) a komfort zónánkba tartozik, akkor is, ha utálunk hajnalban felkelni, és akkor is ha a munkánkat is utáljuk, és akkor is, ha a munkatársakat is...

Miért?

Egyrészt, mert már megszoktuk, tudjuk, hogy mire számíthatunk, ha nap mint nap úgy teljesítünk ahogy, ha azt az adott munkafolyamatot, adott formában elvégezzük, és ez egyfajta biztonság érzetet ad.
Másrészt, mert jóval kényelmesebb (a legtöbb esetben), hiszen nem nekünk kell gondolkozni afelől, hogy a következő nap mivel is foglalkozzunk, ahhoz, hogy a cég életben maradjon, amivel pedig hatalmas tehertől/felelősségtől szabadítanak meg, nem kell mindent tudnunk, nem kell hatalmas döntéseket hoznunk.
Ezek mellett rendkívüli jelentőséggel bírnak a különböző titulusok-címek (mint Fő-Főosztály Vezető), amik látszólagos értékkel ruháznak fel minket, és a pozícióval járó látszólagos hatalommal.

Összességében a vélt biztonságunk nyugalma és látszólagos értékességünk, valamint a létbizonytalanságtól való félelmünk kényelmessé teszik a kényelmetlenségeinket.

 

Alapvetően semmi baj nincs a programok működésével, viszont ami az állatvilágban csak az idő töredékében volt jelen, a mi (emberek) esetünkben már az egész életünket többszörösen behálózza. Napjainkra már olyannyira automatikussá, programozottá vált világunk, hogy szinte rettegünk kilépni a programok kényelméből.
Vagy börtönéből???

Ma a társadalmunkban lassan nem vagyunk többek egy robotnál, aki felmenőinek mintái és egyéb programok szerint teljesíti a parancsokat túlélése érdekében. És ez még mindig nem lenne akkora baj, csak a legtöbb esetben azzal, hogy másra vágyunk, a futó programok és a vágyaink eltérő mivoltja miatt következmény programokat, biológiai különprogramokat indítunk be, amiből aztán különböző testi elváltozásokat hozunk létre magunkon (látszólag a semmiből...).

Az élet folyamatos változás - még ha megpróbálunk konzerválni is adott helyzeteket - és egyáltalán nem biztos, hogy a 6 éves korunkban felvett mintáink 36, 46, 56 évesen is megfelelőek, vagy egyáltalán nem biztos, hogy alkalmazásukkal az elvárt eredményekhez jutunk...
De mindig van lehetőségünk változtatni!

 

Szóval akkor saját életünket éljük, vagy azt, amit tőlünk elvárnak..? 😉

 

 

Fontos megjegyeznem, hogy ezen írás nem törekszik teljességre, a témakör csak egy részét érintettem. Minden ember életvonala egyedi, ezért a pontos kiváltó okokat személyre szabottan, a megélt események függvényében érdemes vizsgálni. Az, hogy ki hogyan birkózik meg a korlátaival egyénenként változó, más területeket másként kezelünk, attól függően, hogy mennyi negatív tapasztalatunk, kudarc élményünk gyűlt ott össze.

További információt a témával kapcsolatban az Önértékelés tréningeken (legközelebb októberben), vagy személyes konzultációk során tudhatsz meg.

 

Hogy ne maradj le semmilyen aktuális információról, iratkozz fel a hírlevelemre!

 

Tudj meg többet:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Köszönöm, hogy ellátogattál hozzám! Ha bármi kérdésed van, elérsz az alábbi helyeken:

Fontos linkek

Adatkezelési tájékoztatóCikkekTanfolyamokKonzultációKapcsolatRólam
© Copyright 2017-2019 - Elek Noémi - Minden jog fenntartva.
envelope-ophonefacebookyoutube-play