Miért olyan gyakori a rövidlátás?

Remélem, nem azért használják a "terjed" kifejezést, mert arra akarnak utalni, hogy az elváltozás hátterében fertőzést sejtenek... Mindenesetre az tény, hogy az akadémikus orvoslás a mai napig nem tudja, (vagy nem akarja tudni,) hogy hol keresse az okát.

Ha otthon vagy a biologikus gondolkodásban, akkor tudod, vagy hamar megtalálod a jelenség Hamer doktor által leírt eredetét, hogy a rövidlátás oka egy "egy hátulról jövő veszély félelmi konfliktus".

De, hogy mi ez pontosan, és miért alakul ki, annak szemléltetéséhez vegyük a pókok példáját.

A pókok rendjébe kb. 200.000 vélt, és 40.000 ismert faj tartozik, melyek felépítésükben rendkívül hasonlóak, viszont viselkedésüket és életmódjukat tekintve 2 főbb csoportra oszthatók.

A pókok mind ragadozók, de a fajok egyik része aktív vadászatot, a másik része passzív vadászatot folytat.

A passzív vadászó típusok leginkább azok, amiket látni, tapasztalni szoktunk. Ezek keresnek maguknak egy számukra megfelelő helyet, ahol felépíthetik a hálójukat, hogy annak beleüljenek a közepébe, és ha jól választották ki az építési területüket, akkor többnyire nemigen mozdulnak ki otthonról.

Az aktívan vadászó típusokkal nem találkozunk olyan sokat, viszont az ő viselkedésüktől félünk, (habár esetükben sem az emberek a fő zsákmány). Ezek a fajok aktívan vadásznak a zsákmányukra, üldözik, lerohanják azokat, vagy háló nélkül, vagy lábuk köré szőtt hálójukat dobják az áldozatra. Nem építenek maguknak stabil pókhálót (otthont), hanem amikor tele a hasuk, résekben, hasadékokban rejtőznek el.

A látást tekintve, azért fontos a két csoport, mert ugyan a pókoknak fajtól függően akár 8 (6-4-2) szeme is lehet, de azoknak a fajoknak, amelyek hálót építenek (a szemük mennyiségétől függetlenül) a látásuk általánosságban rendkívül gyenge, szinte csak fényt és árnyékot érzékelnek vele, viszont az aktívan vadászó pókok kiváló látással rendelkeznek, még bizonyos színeket is meg tudnak különböztetni.

Nyilván ahhoz, hogy egy aktívan vadászó pók elkapja a mozgásban lévő zsákmányát, ahhoz célra fókuszált szemekre és éleslátására van szüksége, különben hamar éhen halna, ha csak tapogatózna a levegőben...

De mi helyzet a hálóépítő cimborájával? Attól még lehetne jó látása, hogy otthon ülő típus...

Ha elképzelünk egy pókhálót a közepében ülő pókkal, nála már nem elég, hogy előre (esetleg oldalra) lát, neki már 360°-ban kell uralni a terepet. Emellett egyrészt a rá vadászók miatt nem teheti meg, hogy folyamatosan forgolódjon, másrészt a beeső áldozatok esetében is gyorsan kell cselekednie, hogy az tényleg bele ragadjon a pókfonálba és nehogy idő előtt kiszabadítsa magát.

A pókfonal nem egyszerűen egy eszköz, hanem az állat érzékelésének kiterjesztése, amelyen keresztül az érkező jeleket, - rezgéseket, - a lábaival, illetve a lábain lévő sertékkel dekódolja.

Ahhoz viszont, hogy más érzékei kellően kifejlődhessenek, és hogy azt minden oldalon egyenlő hatékonysággal tudja használni, ahhoz el kell tompítania látását, hogy az elöl érzékelt látvány ne vonja el a figyelmet a háta mögötti eseményekről.

Tehát, mivel igénye van arra, hogy háta mögötti eseményeket is ugyanolyan jól érzékelje, ezért eltompítja a látását és más érzékeire hagyatkozik.

De emberi viszonylatban is felfedezhetünk olyan eseteket, amikor ezt tudatosan alkalmazzuk:

Korábban például küzdősportoknál fejlesztették ilyen módon a harcost, hogy bekötötték a szemét, hogy a több irányból érkező támadót egyaránt érzékelni tudja,

vagy egy fordított példa a hétköznapokban, amikor lehalkítjuk a zenét az autóban parkoláskor, hogy jobban lássunk.

Ez lehet bármi onnantól kezdve, hogy attól félünk, hogy fizikailag valami/valaki hátulról fejbe vág, azon keresztül, hogy akár a családban, akár a munkahelyen azt érezzük, hogy emberek beszélnek/manipulálnak/tevékenykednek ellenünk a hátunk mögött, egészen odáig, hogy attól félünk, hogy valami hatóság/bank/behajtó elkap minket... stb.

Ha egy hátulról jövő veszélytől félünk, a testünk eltompítja a látásunkat az üvegtest deformálásával, hogy a hátrafelé érzékelésünk erőteljesebb legyen.

De mi az, amitől ilyen gyakori manapság ez a fajta félelem?

Az utóbbi 100 évben jelentősen változott az emberi, társadalmi értékrend. Korábban nagyobb mértékben tartották erénynek, ha valaki egyenes és a valósággal szinkronban beszél és cselekszik, és többnyire a politikusoknak a kiváltsága volt a hazudozás, de ma már ez a rafináltság, dörzsöltség, nárcizmus az élet minden területén jelen van. Már alig számít a tartalom, ami a lényeges, az a csomagolás. Nem számít, hogy mennyire jó valami, a fontos, hogy jól nézzen ki. Már minden "termék" csillog, mégis a fele használhatatlan, - amit aztán nagymértékben elősegít a digitális világ, a mestersége intelligencia is.

A hatalmas verseny, az egyre növekvő mennyiségű, és egyre elérhetőbb termékek, az egyre növekvő munkaerő, mind arra késztetik a gyártót, hogy a termék, (vagy a munkaerő, mint termék) első ránézésre legalábbis minél kívánatosabb legyen, hogy az üzlet megvalósuljon.

De ahogy ez a politikában és a kereskedelemben jelen van , ugyanúgy a kapcsolatok terén is.

Virágkora van a nárcisztikus szülőknek, gyerekeknek, és a manipulatív kapcsolatoknak, - nem csak párkapcsolati szinten, - akik pont addig vannak jelen, amíg az ő igényeik kielégítésre nem kerülnek.

És amikor valakit kihasználnak, az pont ugyanolyan energia, mintha az orrunk előtt rabolnák ki a házunkat.

Emellett 100 éve még válásról sem nagyon beszéltek, ma már a házasság intézménye is sokszor csak gazdasági okokból, vagy a látszat vagy épp a mulatság kedvéért történik. A gyerekek viszont a nárcisztikus szülőket illetve a válást, a család szétesését sok esetben hátulról jövő veszélyként élik meg.

Ezt persze lehetne a végletekig ragozni, a lényeg, hogy úgy vonja el a figyelmünket a látvány a fontos dolgokról, mintha egy állandó bűvésztrükk részesei lennénk. A biologikus háttér ismeretében inkább az a csoda, hogy hátulra még nem növesztettünk szemeket...